Gyűjtötte, átírta és előadja Máté:

"Kossúúth Lajos aazt üzente,
Eeelfogyott a jegimentje!
Ha mééég egyszer aaazt üzeni, mindnyájunknak el kell menni,
Éééljen a magyaaar fütykös,
Éééljen a kaaaka!"

Pár nappal ezelőtt Máté éppen dínós-harcolós-repülős játékot játszott, közben persze intenzíven szinkronizálta az eseményeket, amikor a következő mondatára lettem figyelmes: „Ááá, dzssss, meghalt a dínó.” Hoppá. Én nagyon sokat beszélgetek Mátéval, mert szerintem így tudja a legtöbbet elsajátítani a világból, ezért például már 2 hónaposan be lett vezetve a krétai sült csirke elkészítésének rejtelmeibe, 4 hónapos volt, amikor vázoltam neki, mi a különbség a PC és a Macintosh között, 1 éves korára pedig már a szexuális felvilágosításon is túl voltunk. Na de a halál – az más. Emlékeim szerint ezt a témakört eddig még semmilyen formában nem érintettük. Mégis, amikor megkérdeztem Mátét, hogy tudja-e, mit jelent az, hogy meghalt a dínó, teljes magabiztossággal közölte, hogy „hát harcolt, vérzik és meghal”.

- És Máté, az emberek is meg tudnak halni?

- Igen, ők is.

- És tudod, hogy akkor mi történik velük? Felmennek a Jóisten országába, ami egy tök szupi hely, és onnan néznek minket.

Ez gondolkodóba ejtette Mátét, úgy hogy fogta a fütyijét és elment pisilni. Ahogy jött vissza – naná, hogy nem mosott kezet – és buzgón próbálta felcibálni a macis harisnyáját, szívbemarkoló komolysággal megszólalt:

- Anya, majd ha Te meghalsz, mindig nézzél engem föntről.

Azt hiszem, hogy... de ezt nem is kell kommentálni!

Nem írtam még arról a keserű-édes fejleményről, hogy pár hete elbocsátottak a munkahelyemről. (Ez mindjárt megmagyarázza a blogbejegyzések hirtelen megugró számát.)  A dolog nem ért váratlanul, tekintve, hogy ügyvezetői pozícióba került a korábbi főnököm, nála pedig már évekkel ezelőtt, munkába állásom 6. napján elkaszáltam magam, amikor behívott a szobájába, és arra kért, hogy „diszkréten figyeljek, és informáljam” őt bizonyos emberekről a cégnél, nekem pedig ehhez valahogy nem volt gyomrom. Ráadásul igen hamar megláttam (én is), hogy ő semmit sem csinál, és semmihez sem ért, hazudni viszont nagyszerűen és elképesztően pofátlanul tud, ami nem baj, elvégre a „jó” főnök ilyen, és én soha nem is nehezteltem rá emiatt, ő viszont nyilvánvalóan nem bírta megemészteni, hogy én (is) tudom, mekkora lufi az egész lénye.

Kirúgásomban valószínűleg az is közrejátszott, hogy az újonnan alakult menedzsment csípőbősége külön-külön is kétszerese az enyémnek, közülük pedig az egyik történetesen a Férj főnökéhez tartozik, aki afféle barát volt egészen addig, amíg komoly erőfeszítéseket nem tett Férj elcsábítása érdekében. A dolog végül nem járt sikerrel, viszont én elmagyaráztam neki, hogy egy nagy kupac gőzölgő szarba  is több erkölcsi tartás szorult, mint belé, így joggal van okom feltételezni, hogy ő sem éhségsztrájkolt az elbocsátásom ellen.

A furcsa az, hogy a dolog egyáltalán nem viselt meg, úgy értem, egyáltalán nem, az a minimális para sem tört rám, ami ilyenkor szerintem normális lenne, elvégre 7 év vált semmivé, és akárhogy is, per pillanat munkanélküli vagyok. (Legalábbis elvileg.) Innen is látszik, hogy ez a közeg az utóbbi időben nagyon egészségtelenné vált már számomra, a rendkívül frusztráló „van sapka-nincs sapka” állapot pedig kezdett frankón az idegeimre menni.

Így hát most munkát keresek, és ilyet már elég régen csináltam, kicsit szokatlan is az egész, de nem baj, érzem, hogy nagyon jól fog alakulni minden. Az első  állásinterjúmra - bizonyos okokból - egy elegáns budai fitness-klubban került sor. Az előző írásomban már ejtettem pár szót a konditermekhez fűződő rendkívül meghitt viszonyomról, tehát el lehet képzelni, hogy milyen magabiztosan érkeztem meg a helyszínre. Kb. 15 percet kellett várnom a főnökasszonyra, addig pedig nagy élvezettel figyeltem a folyamatosan érkező, egyértelműen nagyon elit vendégkört.  Volt köztük celeb, meg olyan, aki celebet ismer, meg i-phonozó, meg i-padező, meg részvényekről telefonáló, meg laptopos, meg műmellű-műszájú-műhajú szőke, meg őszülő dzsigoló (valójában inkább perverz kéjencnek tűnő). Abban mind hasonlítottak egymásra, hogy a szoláriumozás látható jegyeit hordozták magukon, továbbá mindannyian squasholni, meg stretchingelni, meg body-artozni jöttek, véletlenül sem gyúrni. Egészen megkönnyebbültem, amikor a folyosó távoli végén megjelent egy kissé elhízott, teljességgel jellegtelen fickó, hétköznapi ruhában, valódi hájjal és hajjal a fején, ó halleluja, gondoltam, egy magamfajta halandó is feltűnhet egy ilyen helyen, de aztán hamar kiderült, hogy ő csak a futár, aki a szennyesért jött.

Negyedórás várakozás után megérkezett a főnökasszony is, aki már a telefonban is rendkívül szimpatikus volt, de így élőben meg különösen, és nem csak azért, mert a hasában egy kb. 8 hónapos kislány lapult magzatpózban. A felvételi interjú kellemesen és kötetlenül telt (mivel ez már a 2. forduló volt, így a szakmai szűrőn már átestem). Érintettük az anyaság vs. karrier örök (szerintem nem létező) problémáját is, és én biztosítottam afelől, hogy ha rólam van szó, mindig, minden munka időben meglesz, mert én ilyen maximalista balek vagyok, tehát egy percig se aggódjon amiatt, hogy a gyerekre hivatkozva csak úgy felállok, és ott hagyok csapot-papot. Ez érthetően különösen fontos volt neki, mert tekintettel az aktuális állapotára, egy kicsit maga helyett is keresett most munkaerőt. Miután így elbeszélgettünk, és kölcsönösen felmerülő kérdéseinket megválaszolgattuk, főnökasszony elárulta, hogy minden szempontból átmentem a rostán, és tulajdonképpen csak egy vetélytársam van, akivel még egyszer találkozni akar.

Pár nappal később aztán felhívott, és mivel egy halálraítélt utolsó leheletével köszöntött, tudtam, hogy nem kaptam meg az állást. Elmondta, és maximálisan el is hiszem neki, hogy egész éjszaka azon agyalt, hogyan döntsön, és kit válasszon, és vérzik a szíve (így mondta), mert emberileg-szakmailag is nagyon szimpatikusnak talált, de végül arra jutott, hogy jelenlegi helyzetében racionálisabb lépés a másik lány mellett letennie a voksot. Nem azért, mert ő bármiben is jobb vagy több, mint én, hanem egyszerűen csak azért, mert nála eggyel kevesebb a „kockázati tényező”, neki ugyanis nincs gyereke. Ez ütött. Ez fájt.

Egyáltalán nem tudok rá haragudni, mert még ezt is annyira rokonszenvesen és őszintén tálalta; tulajdonképpen itt nem is róla van szó, hanem erről az általános munkáltatói hozzáállásról. Tudjuk, hogy ez létezik, mégis egészen bizarr érzés ilyen direkt módon megtapasztalni ezt a teljesen fals beidegződést, miszerint  anyaként nem lehetsz jó munkaerő. Pláne az én szakmámban - és nyilván még rengeteg ilyen van - labdába se akarj rúgni, ha nem vállalod, hogy minimum este 6-ig, 7-ig bent görnyedsz a számítógép előtt, és ne is álmodozz otthonról végezhető munkáról, mert mitképzelszezaversenyszféra, és vagy ott vagy, vagy sehol. Kész röhej. Nekem nem egy síkköszörülőre van szükségem a munkavégzéshez - azt mondjuk, tényleg elég problémás lenne nap mint nap hazacipelni -,  hanem egy számítógépre (ami van), és egy telefonra (ami van), és e kettő már lehetővé is teszi, hogy az otthoni kisszobából intézzem a dolgaimat. A feladatok és a munkafolyamatok szempontjából abszolút lényegtelen, és egyszerű helyrajzi kérdés, hogy hol ülök, és hol pötyörészek. Az viszont megfizethetetlen lenne, ha délutánonként nem egy irodában szívnék levegőt, hanem otthon, ahol a kisfiam is sertepertélhetne a lábamnál, és tudná, hogy ha még elfoglalt is vagyok, félszemmel meg tudom nézni a csigát, amit rajzolt, és gyógypuszit tudok adni a lábára, amit beütött, egyszerűen csak azért, mert ott vagyok…

Mellesleg komoly statisztikai adatok is alátámasztják, hogy mennyire jó munkaerőnek számítanak az anyák, ők ugyanis az átlagnál ügyesebben osztják az idejüket, valamint hatékonyabban és lelkiismeretesebben intézik a feladataikat. Úgyhogy ezennel megfogadom, hogy ha egyszer sok pénzem lesz (mert például híres body builderként sokat fogok keresni), és céget alapítok, kizárólag anyákat fogok alkalmazni.

Az önéletrajzokat a „Gyermekfóbiás business-muffok kíméljenek” jeligére várom.

Előrebocsátom: most úgy ültem le a gép elé, hogy addig nem állok fel, amíg be nem pötyögök legalább egy bejegyzést a közelmúlt eseményeiről. Mondanom sem kell, hogy elhatározásomban máris kudarcot vallottam, hiszen már a legelső mondatot is csak harmadik nekifutásra sikerült befejeznem, ugyanis a szomszéd szobában Máté rendületlenül nyomja a szokásos elalvás előtti műsort, mindent elkövetve annak érdekében, hogy újból és újból bemenjek hozzá.

Most például egyre ingerültebben azt ismételgeti, hogy „naaaa, ne menj má’ be a popsimbaaaa… nem értesz a szóból, jöjj mááááá kiiii” – feltételezem, hogy a body bevág a popsijába, és most azt próbálja megbeszélni vele, hogy azonnal hagyjon alább e roppant kellemetlen tevékenységgel, amely totálisan ellehetetleníti az (el)alvását. (A valóságban persze egy frászt vág be a body-ja, konkrétan a térdkalácsáig ér, annyira ki van nyúlva - mindez csak Máté egy újabb, nagyon leleményes próbálkozása a becsalogatásomra.)

Egyébként szörnyű izomlázam van, mert ma voltam fogorvosnál, és bár tulajdonképpen nem fájt a beavatkozás, én mégis folyamatosan azon paráztam, hogy mi van, ha fájni fog, és ezért minden izmomat megfeszítve ültem a fogorvosi székben vagy 30 percen keresztül. Ez alapvetően nem baj, mert a rendszeres sport újévi fogadalmaim egyike volt. 2010-ben. Persze rongyokban nem lehet sportolni, ezért még akkor elvitettem magam a Férjjel a Decathlonba, ahol alapfelszerelés gyanánt egy kisebb vagyonért vásároltam rugalmas anyagú fitness-nadrágot, meg izzadtság-elvezető felsőt, még hófehér titokzoknit, ráadásul mindenből mindjárt 2 darabot, nehogy egy rosszul kiszámított mosási-száradási folyamat miatt kelljen akárcsak egy edzést is kihagynom. Szépen bekészítettem mindent a táskámba, amit aztán gondosan elhelyeztem a szoba egyik sarkában, és érintetlenül hagytam a következő 11 hónapban.

Egy novemberi napon felhívott a nővérem – Mr Bean-féle családunk méltó tagja -, hogy lenne-e kedvem vele tartani a közeli edzőterembe. Ő egyébként ugyanolyan fitness-lady, mint én, de mégis olyan magabiztosan hagyta el a „megyek gyúrni” mondat a száját, hogy nem volt okom gyanakodni. Biztosított róla, hogy számára ez már ismerős terep, hiszen a múltkor is itt járt a Janival. Csak odabent derült ki, hogy tulajdonképpen az volt az egyetlen alkalom, ráadásul akkor sem figyelt semmire, és semmit sem jegyzett meg, hiszen mindent a Jani csinált helyette.

Így már eleve nem szokványos módon – a kijáraton keresztül - érkeztünk meg a konditerembe. A csokibarna, felpolcolt mellű recepciós végighadarta a tudnivalókat, amiből mi semmit nem fogtunk fel  -  én azért nem, mert nehéznek találtam ekkora mennyiségű információ befogadását egy uszkve 15 tagú tesztoszteron-falka közepette, Tesó pedig azért nem, mert nem jól hall, ha a gyengébb dioptriájú szemüvegét viseli. (Nincs ebben semmi furcsa; én például nem kapok levegőt, ha úszószemüveg van rajtam.) Zavarodottságomat leplezve, először elmélyedtem a pultra kihelyezett órarendbe, majd laza hangnemben érdeklődtem, hogy milyen óra kezdődik most, hátha be tudnánk csatlakozni. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a „Hot Iron” foglalkozás kicsit még korai nekünk.

Tesó irányításával lementünk hát az alagsorba – a szolárium, a masszázs, és az „Erőgépek” termei után végre megtaláltuk az igazi öltözőt, ahol immáron élesben is magamra ölthettem a profi sportszerkómat. Felvéve sajna egyáltalán nem nézett ki olyan profinak, elsősorban azért, mert nem ott feszült, és nem ott dudorodott rajtam, ahol megfelelő izomzat és mellméret esetén kellett volna, ráadásul marha rondán összegyűrődött 11 hónapnyi táskaélet után.  Bár Tesóval megállás nélkül röhögtünk, mégis páni félelem tört rám, hogy te jó ég, mit keresek én itt, e bronzszínű, feszes combú szirének között, és te jó ég, mi vár még rám odafent, a sok kigyúrt izomagyú között. Én annyira kondiznék, és már annyiszor megpróbáltam, de közben meg annyira nem érzem jól magam ebben a közegben – hol vannak az elhízott, puhány, vagy ropi alkatú hús-vér emberek, akik valóban izzadni, fogyni, erősödni jönnek ide, nem pedig azért, hogy nagyobb tükörben csodálhassák már amúgy is tökéletes testüket.

Na, mindegy, végül valahogy leküzdöttem (elnyomtam) aggályaimat, és felmentünk a terembe. Vizet nem, de egy strandtörölközőt azért vittem magammal, hátha nagyon leizzadnék, ami így utólag komoly önismereti zavarra enged következtetni. A cardiogépek egytől-egyik foglaltak voltak, így mi in medias res a comberősítőn kezdtünk. Persze ez azért nem volt ennyire egyszerű, mert halványlila dunsztunk sem volt arról, hogy hogyan kellene használni, és vagy 5 perce tanulmányoztuk már a masinára ragasztott angol nyelvű használati utasítást, amikor megszánt minket egy kigyúrt „golyó” – aki energiáit nyilvánvalóan a testedzésbe, és nem a fogmosásba fektette -, és nagyon segítőkészen megmutatta, hogy hova kell ülni, és melyik testrészünkkel mit kell csinálni. A feladatokat felváltva végeztük - amíg az egyik emelgetett, a másik állt felette, és takarta. Iszonyú lassan haladtunk, mert minden gép használata komoly fejtörést okozott nekünk, nem viccelek, még a haspad – amire csak rá kell feküdni – is el tudott bizonytalanítani minket. (Ugyanis nagyon lejtős volt.) A fogatlan „golyó” kezdetben még be-besegített nekünk, de aztán nagy bánatunkra hazament, és mi magunkra maradtunk.

Egy-két esetlen próbálkozás után végül úgy döntöttünk, hogy mi is távozunk, és majd visszajövünk a Janival. Addig pedig örülünk, hogy milyen jó kis edzésben részesítettük a nevetőizmainkat...

(PS. Mivel elképzelhető, hogy egyszer híres body builder leszek, leírom az általunk összeállított, igen hatékony testépítő programunkat, szigorúan kezdőknek:

- 2x15 comberősítés

- 1x2 vádlierősítés

- 1x17 és 1x13 belsőcomb-erősítés (ennél többet nem szabad - Tesó beleesett ebbe a hibába, és 1 hétig nem tudott járni)

- 1x0 hasizom-erősítés haspadon

- 2x15 nyak mögé húzás.)

1. Ezúton megígérem annak a pár olvasónak, aki még nem adta fel, és kitartóan visszatért az oldalra egy újabb bejegyzés reményében, hogy hamarosan megint jövök és írni fogok. (Nekem személy szerint jót fog tenni, tehát ha éppenséggel már nincs egy darab látogatóm sem, az sem baj, majd one-mum-show-ban nyomom tovább - egyszemélyben írok, olvasok, kommentelek, tapsolok és kifütyülök.)

Az elmúlt hetekben nem igazán jött össze ez a blogolósdi, időmből/erőmből/kedvemből csak arra futotta, hogy nagy ritkán beleolvassak korábbi (hormonbombaként írt) bejegyzéseimbe - ennek köszönhetően született meg a másik, az előbbinél sokkal-sokkal fontosabb, és minden korábbinál komolyabb elhatározásom:

2. Ezúton megfogadom, hogy a jövőben soha, semmilyen körülmények között, és semmilyen kényszer alatt nem fogom használni az alábbi szavakat:

csíkocska, dumcsi, pocaklakó, szopi, hozzátápi, almapüri, cukipuki, alcsi, tejcsi, cici (legalábbis tejcsi-relációban), pocak, poci (legalábbis a saját köldöktáji kinövésemre vonatkozóan), fejecske, ujjacska, lábika, fütyike, kukika.

Ezekért utólag is elnézést kérek minden kedves olvasómtól és Kazinczy Ferenctől.

Azért az nagyon-nagyon kínos, amikor a szigorú tekintetű mérnökember beméri a hálószobánkon áthaladó Hartmann és egyéb, sugárzó(nak mondott) vonalakat, nagy tudományosan, irtó komoly arccal a fején betegségekről meg halálozási statisztikákról magyaráz, miközben Máté enyhén nyitott szájjal, hosszasan fixírozza őt, majd ámulva megszólal:

- Hűű, milyen nagyfülű ez a bácsi!

A bácsi egyáltalán nem mosolygott ezen, feltételezem, 52 éve próbálja feldolgozni a fülmérete miatt elszenvedett gyermekkori sérelmeket.

Csak egy gyors bejelentkezés erejéig jövök - tudatom mindenkivel, hogy nem tűntünk el, a blog nem szűnt meg, hivatalosan szünetet sem tart, csak hát sok a munka, meg zajlik az élet rendesen,  és így legtöbbször se erőm, se időm sincs írni.

Pedig lenne miről, például arról, hogy voltam Bécsben egy nemzetközi konferencián, amit a közép-kelet-európai régió számára szerveztek, és ez már önmagában éppen elég alapanyagot nyújtott ahhoz, hogy jól szórakozzak - köszönhetően annak, hogy előszeretettel nézem a dolgok fonákját olyan helyzetekben, amelyekben egyébként nem érzem magam otthonosan.  Rövid jellemrajzot adva a kedves egybegyűltekről, csak annyit mondanék, hogy mindegyikük büdös volt, és mindegyiküket Irinának hívták. Utóbbi persze nem valószínű, de akárhogy igyekeztem, sehogy sem tudtam megjegyezni a nevüket, főleg azért, mert bemutatkozáskor általában elterelte a figyelmemet az erős rúzs + rohadó fogak pikáns látványa. Ez jelentősen rombolta a „nemzetközi szépségversenyen vagyok” feelingemet, amely azért tört rám újból és újból, mert az egyszerűség kedvéért  „Ms Serbia”, „Ms Estonia”, „Ms Armenia” stb. néven szólítottam azt, akihez szólni kívántam. (Némi habozás után úgy döntöttem, nem túl szerencsés mindenkit leirinázni.)

Vörksoppoltunk, meg tréningeztünk, meg csapatépítettünk, meg prezentáltunk, meg portugál étteremben ismeretlen fajtájú állatokat fogyasztottunk, végül pedig majd’ összeestünk a fáradtságtól. Egyébként hasznos, néha kifejezetten érdekes volt az egész találkozó, mégis nagyon abszurd, ahogy napokon keresztül súlykolják beléd, hogy te tagja vagy ennek a nagy szerető családnak, ahol mindig van számodra egy tál meleg étel és egy kényelmes, puha ágy, hiszen itt mindenki mindenkivel egy hajóban evez egy közös cél felé, és vállvetve csodákra vagytok képesek - közben pedig fogalmad sincs róla, hogy ki kicsoda, és hogy miről beszélgethetnél vele, hiszen legfeljebb évente egyszer, ezen a meetingen találkoztok, akkor is főleg a női WC-ben, sorbanállás közben. Bár... Hm, most egy kicsit beleborzongtam abba a gondolatba, hogy mi van, ha lecsúsztam egy gyümölcsöző üzleti együttműködésről, amit Ms Azerbajdzsánnal köthettem volna az egyik tamponcsere előtt.

Na de mindegy most már. A lényeg, amit végülis ki akartam hozni az egészből, hogy amikor már végképp úgy éreztem, hogy különböző bolygókról érkezett business-űrlények vagyunk, és nekem például semmi közöm a szófosó csehhez, a szőrös, kilógó fenekű bolgárhoz, vagy a fogatlan oroszhoz, akkor rájöttem, hogy mégis van… Érdekes módon, akkor és csak akkor tudtunk őszintén érdeklődni egymás iránt, amikor kiderült, hogy mindannyiunkat egy 3-4 éves gyermek várja haza... A nagy és fontos nemzetközi meetingen, márkapiramis, meg büdzsé, meg penetráció helyett, az anyaság volt az egyetlen, igazi, közös témánk!

A gyerekdokink kicsi, bajuszos, és rengeteget beszél. Egyszer már kifejtette, hogy az anyuka intelligenciájától függően válaszolja meg a neki feltett kérdéseket. Úgy érzem, én az intelligens kategóriába tartoztam nála egészen hétfőig, amikor is sor került köztünk az alábbi dialógusra:

- És ha már itt vagyok, doktor úr, csak szeretném megkérdezni, hogy van valami titkos recept szájaftára? Ez az én visszatérő problémám, nem a gyereké…

Doki felnéz a szemüvege mögül, és halálos komolysággal felteszi a kérdés:

- Mi az Ön foglalkozása?

Én értetlenkedve nézek rá, mire ő:

- A szájával csinál valamit munka közben?

Öööööö… nem tehetek róla, de nekem erről egyből az jutott az eszembe, aminek hatására iszonyú röhögés fogott el. Szörnyen kellemetlen volt, mert nyilvánvalóan nem egy rugóra járt a dokival az agyunk, ugyanis ő még mindig szigorú tekintettel a szemében, kicsit kioktatóan folytatta:

- Nincs ebben semmi, az én feleségem például egész nap fuvolázik…

Aztán még mondott valamit az aftáról is, de arra már nem tudtam figyelni.

Néhány héttel ezelőtt mesélte egy kispapa ismerősöm, hogy mennyire megdöbbentette a felismerés, hogy ha úgy tartaná kedve, akkor karjában a csecsemő gyermekével eszméletlen jól tudna csajozni. Azt tapasztalja ugyanis, hogy szabályszerűen csüngenek rajta a nőnemű egyedek, amikor például sétálni indul az egyéves kisfiával (persze olyankor asszonyka nincs vele). Nem tőle hallottam ezt először.

Az élet roppant nagy igazságtalansága, hogy ez nem pont így működik fordított esetben, hiszen a független férfiak többsége csipkés kombinéban képzeli el álmai nőjét, nem pedig nyál- és kekszfoltos macinaciban. Kivételt képeznek ez alól az egyedülálló/elvált apukák, akik szerintem külön kis csoportot alkotnak, hiszen ők bizonyos szempontból (de semmiképp sem esztétikai okokból) igenis szexinek tudnak találni egy megszáradt takonyfoltot a nő vállán.

Az egész dolog azért jutott az eszembe, mert a hétvégén kivittem Mátét a játszótérre, egyedül, a Férj ugyanis nem tudott velünk jönni. Mi viszonylag ritkán járunk hétvégén játszótérre, olyankor általában más jellegű programokat szervezünk, így az újdonság erejével fedeztem fel, hogy szombatonként egy pasi-paradicsommá válik a csúszdák és homokozók világa. Az pedig különösen fura látványt nyújtott, hogy szinte kizárólag szimpatikus, előzékeny, jól öltözött hímek emelgették az igen jó génállománnyal ellátott porontyaikat. Meg vagyok róla győződve, hogy sokan közülük egyedülálló apukák, akik kihasználva a fent ismertetett, létező jelenséget, a csajozás reményében (is) jönnek a játszótérre.

Éppen hintáztattam Mátét, amikor ott termett mellettem egy igen formás vállizmokkal megáldott, értelmes fejű G. I. Joe, trendi (dioptriás) szemüvegben, a test és az intellektum tökéletes harmóniáját sugározva. Gyanús, már-pedig-most-hintázni-fogsz gyorsasággal beletuszkolta csemetéjét a másik hintába, és gügyörészve lengetni kezdte. A fickó rezgéseiből érezni lehetett, hogy per pillanat egészen másra gondol a közismert mondóka „öt - érik a tök” soránál. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mert egyrészt abszurd volt a szituáció, másrészt már el is szoktam az ilyen helyzetektől; ha pedig zavarba jövök, akkor nem tudom kontrollálni se a mozgásomat, se a figyelmemet, így egyre erőteljesebben löktem Mátét a hintában, szegény gyerek szinte már repült, nyilvánvalóan fel-le liftezett a gyomra, de kezdődő halálfélelmét leküzdve nagyon tapintatosan csak annyit mondott:

„Anya! Te olyan lendületes vagy!”

Ez a beszólása egy pillanat alatt kijózanított, felnevettem, erre ő is, mire a dögös deltás már éppen szólni akart…, ám ekkor az én Mátém végső csapásként bevetette a bombabiztos vetélytárs-megsemmisítő fegyverét:

„Szeretlek, Anya!” – mondta ezt két lengés között, olyan áhitattal a szemében, és olyan hálával a hangjában, hogy ott és akkor fordult egyet a világ, nem láttam, és nem hallottam senkit és semmit, csak Mátét - a dögös deltás egy összetöpörödött cérnabélává vált idétlen szemüvegben, egyre kisebb és egyre jelentéktelenebb lett, végül pedig el is tűnt.

Otthon aztán elmeséltem a történetet Apának, még mindig nagyon meghatódottan, csak hogy ő is tudja, hogy milyen magas érzelmi intelligenciájú kisfia van, és hogy tudatosítsam benne, hogy ez a gyermek a világon a legnagyobb ajándék, és egészen földöntúli szeretetet jelent, és... Ezt nem reagálta le, de udvariasan megkért, hogy többet ne menjünk nélküle a játszótérre.

Na, ezt kapd ki! Sapka megvan, gyereken pedig egy idegen nadrág és pulóver. Nyunyóka azt mondja, hogy a lopós anyuka/apuka úgy megijedt a levelünktől, hogy nem csak a sitykát hozta vissza, de gyorsan adott mellé egy macinaci-szettet is. (Persze nem tartjuk meg. Túl csimbókos.)

Szeretném előre leszögezni, hogy én nagyon elégedett vagyok az óvodánkkal, és hálás, hogy bekerülhettünk. Az óvónénieink abszolút szimpatikusak, kedvesek, és jól kiegészítik egymást, kicsit olyanok, mint Stan és Pan. Az egyik fiatal, trendi, és salsázik (szabadidejében, nem az uzsonnai májkrémes szendvicsek felett), a másik pedig idősebb, teltebb, irtó jó humorú, és 4 melle van. (Valójában csak kettő, de a rendkívül dús idomoknak hála mindig szűk a melltartója, és ezért itt-ott kificcen egy-egy darab a melleiből.) Mindketten jófejek, és odaadóak, és lelkiismeretesek, tehát szó sincs arról, hogy visszasírom a bölcsődét.

Az viszont tény, hogy ott sokkal jobban fejben tartották, hogy melyik gyerekhez melyik ruhanemű, melyik plüssállatka, melyik cipő tartozik, és valahogy jobban kézben is tartották ezt a dolgot. Tudom, hogy a bölcsivel ellentétben, az óvodában már keményen zajlik az önállóságra és bizonyos fokú „önellátásra” való nevelés, de úgy látom, ez valójában annyit jelent például az öltözködésnél, hogy kikészítenek ruhadarabokat a gyereknek, de azt már senki nem ellenőrzi, hogy ő tulajdonképpen mit vesz fel az adott ruhakupacból.  Szerintem például túlontúl irreális elképzelés, hogy egy hároméves – ráadásul az enyém – majd magától felveszi a sapkát. (A háromévesek köztudottan sapkafóbiában szenvednek, ennek óriási szakirodalma van az interneten, utána lehet nézni.)

A múltkor kabát, most pedig sapka nem volt Mátén, sőt, az is előfordult  a napokban, hogy a nyári - bentlétre szánt - 3/4-es szárú vékonyka nadrágjában fogadott kint, az udvaron. Könyörgöm, senkinek nem tűnik fel, hogy a gyerek enyhén szólva "alulöltözött"?

Én alapvetően nem vagyok egy „jaj, megfázik” típusú paranyu, de azért kissé feszültté tesz a betegszabadság utáni első (hűvös) napon, fejfedő nélkül, ámde két vastag takonycsíkkal az orra alatt ugrabugráló gyerekem látványa. Kérdezem, hol a sapka. „Eltűnt.” Délutános óvónéni (nem a sajátunk, ez duci, kétmellű és műkörmös) azt se tudta megmondani, hogy volt-e Mátén sapka valaha az elmúlt 1 hónapban, viszont közölte, hogy az a nadrág – egy másik szülő szerint – nem a miénk. Szuper, gondoltam, a sapkát lenyúlták, a nadrágot majdnem. Nem egyszer előfordult már, hogy rajtakaptam egy-egy anyukát, amint gondosan összehajtogatta Máté valamelyik ruháját, majd betette a saját gyereke szekrényébe. Nem értem én ezeket a szülőket! Én sem vezetek pontos Excel táblázatot Máté ruhaneműiről, de azért feltűnik, ha egy ismeretlen darabot húzok a gyerekem fejére, továbbá viszonylag ritkán fordul elő, hogy gatyákat akarok idegen kisfiúkról letépni, mondván, hogy az a miénk. Nyunyóka persze egyből súgta az egyik fülembe (mert a másik bedugult a nátha miatt), hogy milyen csúnya, lopós szülők gyerekei járnak ebbe az oviba.

A sapkát nagyon sajnáltam, mert vadiúj és nagyon vagány volt, és per pillanat ez volt az egyetlen sitykánk, amelyik a jelenlegi időjárási viszonyokkal, ill. a gyerek fejméretével egyaránt kompatibilis volt. Igazi Nyunyókaként ráripakodtam Apára, hogy azonnal nyomtasson ki egy A/5-ös levelet, amelyben felhívjuk a kedves lopós anyuka/apuka figyelmét arra, hogy tudjuk, mit tett tavaly nyáron helyett tegnap, a sapkánkkal, és a gatyát pedig nem adjuk, mert azt mi túrtuk, a saját gyerekünk szaros kis seggére. Kitettük a faliújságra.

Most befejezem, mert indulnom kell Mátéért - ha időben érkezem, talán még lesz rajta ruha.

Nyunyóka megint itt van köztünk.

Róla már írtam korábban, ő az én sötét, undok énem, akinek soha semmi nem jó, aki imád kötekedni, meg követelőzni, meg másokat kritizálni. Józanabb pillanataimban nagyon megsajnálom szegény Férjet, mert ilyenkor azért elég lehangoló társaság vagyok. Bár az is igaz, hogy éppen ő tud a legjobban felbosszantani (ezt most Nyunyóka mondatta velem egy sátáni kacaj kíséretében).

Igazán szerencsés lenne, ha a Férjnek lenne egy spéci nyunyókamérő készüléke, amivel már közvetlenül ébredés után ellenőrizni tudná, hogy én éppen hol állok az egytől tízig terjedő nyunyóka-skálán. Meggyőződésem, hogy így nullára csökkenthetnénk az ebből fakadó súrlódásokat, mert a Férj pontosan tudná, hogy a kritikus napokon nem szabad felajánlania, hogy átviszi a hatalmas kupac vasalnivalót anyóshoz, illetve nem szabad megkérdeznie, hogy láttam-e a fehér pólóit, ugyanis Nyunyóka szerint a Férj ilyenkor nem segíteni akar, csak meglehetősen durva utalást tesz arra, hogy ideje lenne vasalni és mosni. Továbbá a zűrös időszakokban a Férj óvatosabb lenne, és gondosan ügyelne arra, hogy ne kívánja meg, ne bontsa fel, és pláne ne egye meg a konzerv löncshúst, amit Nyunyóka nem tud elviselni, mert szerinte annak döghús-szaga van. Ez persze a Férj érdekét is szolgálná, hiszen valószínűleg felszabadultabban fogyasztaná el vacsoráját, ha a 10 fokra lehűtött, kereszthuzatos étkezőben (a döghús-szag miatt szellőztetni kell) Nyunyóka nem emlékeztetné minden második falat után arra, hogy éppen a csernobili katasztrófában elhullott tetemekből lakmározik, mert ki van zárva, hogy a konzerv löncshús bármi mást is tartalmaz.

Na jó, némi önkritikát gyakorolva magamban, azért általában (és így most is) tudom, hogy mitől kapott erőre Nyunyóka; például van ennek egy egyszerű biológiai magyarázata, nevezetesen az, hogy félidőben vagyok, és ezt nem kell kifejteni, mert a legtöbb nő tisztában van azzal, hogy ez mivel jár. Bár nálam egyre valószínűbbnek látszik, hogy a szülés óta kb. a menstruáció utáni első héten elkezdem produkálni a PMS-tünetegyüttest, így 20-22 napom van ráhangolódni a következő havira.

Ezenkívül pedig a beteges-ideges állapot kiváló táptalaja Nyunyókának: Máté lebetegedett. Ez nála annyit jelent, hogy szörnyen folyik az orra, krupposan köhög, meg van egy kis hőemelkedése, de ez kutyafüle a legrosszabb tünethez képest, amely a magatartásában jelentkezik, ugyanis ilyenkor elképesztően rossz lesz. Úgy képzelem, más, hagyományos típusú kisgyerek betegség idején, a kanapén ücsörögve, némaságba burkolózva mesefilmet néz, de az én Mátém egy megkergült bakkecske módjára rohangál, kiabál, például olyanokat, hogy „még 500 méter, és fordulj balra!” (szerintem lenyelt egy GPS-készüléket), a kanyarban összegyűri a szőnyegeket, útközben pedig meghágja a Fisher Price Tanuló Kutyust, aki hálája jeléül olyanokat mond, hogy „Jó veled”, meg „Ez csikíííz”, és ettől különösen bizarr az egész jelenet. Természetesen én is elkaptam Mátétól ezt a masszív náthát, sőt, engem rendesen le is terített, így nem csak a gyerek, hanem magam miatt is itthon maradtam, de fülfájással meg orrdugulással iszonyú nehéz tolerálni a csínytevéseit.

Úgy látszik, én nagyon rossz beteg vagyok hozzá képest, mert nekem nincs kedvem rohangálni, és nem gerjedek a Tanuló Kutyusra sem, én most sokkal inkább feküdnék a paplan alatt egész álló nap, és nem csinálnék semmit, de ez kivitelezhetetlen egy hároméves mellett. A fentiek ismeretében tehát teljesen érthető és megbocsátható, hogy Nyunyóka erőre kapott.

De a konzerv löncshúsnak tényleg döghús-szaga van.

Minden újság tele van Angelia Jolie-val, mert a hetekben Magyarországon forgat. (Természetesen én nem szoktam ilyen szennylapokat olvasni, csak az ismerőseim hallottak olyanokról, akik igen.)

E hatalmas bulvárhiszti szele egy icipicit megcsapta Mátét is, ugyanis a minap hosszasan tanulmányozta az egyik Jolie-ról készült tökéletes fotót, majd unottan közölte, hogy "ez egy büdös lábú néni".

Annyira jó, hogy ő (még) nem veszi be ezt a halivudi maszlagot.

Amúgy a Férj aranyos volt, mert mondta, hogy ő baromira nem érti ezt az egész felhajtást, mert ő minden este Angelina Jolie-val - értsd velem - fekszik le. És itt nem arra gondolt, hogy büdös a lábam. (Udvariasan visszabúgtam, hogy én pedig Brad Pitt mellett hajtom álomra a fejemet, de ezen ő is könnyesre röhögte magát.)

- Anya, hol voltál?

- Orvosnál, mert megnézte az anyajegyemet.

- Hol, hol?

- Itt, látod? - és mutatom.

- Apának is van ilyen.

- Igen, Apának is van anyajegye.

- Nem, Apának apajegye van!

Most olvastam egy érdekes cikket az anyajegyek rejtett jelentéséről. Ezt írják:

"Anyajegy az orron: közlékenység, derűs természet."

Na ugye, minek azt levetetni.

(Azért ha valaki tud egy jó plasztikai sebészt, bátran ajánljon! Mert így visszaolvasva a tegnapi bejegyzésemet, már nem is mernék visszamenni ehhez a dokihoz... Mert ugye mi van, ha olvassa a blogomat?! Bosszúból odavarr nekem még egy anyajegyet!)

Tegnap voltam egy nagyon menő, zöldövezeti magánklinikán, mert volt egy konzultációs időpontom az ott dolgozó plasztikai sebésznél.

Nagyobb melleket akarok.

Na jó, valójában csak van egy anyajegy az orromon, amely most, hogy már anya vagyok, erősen növekedésnek indult, és kissé zavarni kezdett. Mivel kényes területről van szó, és alapvetően nem orvosi, hanem esztétikai beavatkozásról, ezért a szintén nagyon menő bőrgyógyász (és tulajdonos) továbbirányított a plasztikai sebész kollégájához, mondván, hogy ennek eltávolítása már az ő feladata lesz. Sok-sok ezer forintért. (Ezt nem mondta, de nyalta a szája szélét.)

A doki egy magas, kopaszodó, túlontúl visszafogott, és éppen ezért nem valami rokonszenves pasas, aki egy meglehetősen erős kézfogással fogadott. Ez kapásból némi aggodalomra adott okot nálam, mert valahogy úgy képzeltem, hogy a plasztikai sebészek vállkörzéssel, esetleg orrdörzsivel köszöntik pácienseiket, kerülve mindenféle kézfogást, hogy maximális védelmet biztosíthassanak legérzékenyebb munkaeszközüknek, a kezüknek. De nem, ez a fickó először is összeroppantotta az ujjaimat, majd az adatok felvétele, és a problémám ismertetése után, nagy műgonddal elkezdett rajzolni néhány vonalat meg pöttyöt - gondoltam ez valamiféle spéci orvosi diagram lesz. De ahogy oda-odasandítottam az előtte fekvő papírlapra, apránként körvonalazódni kezdett rajta egy kép, és én elszörnyedve fedeztem fel, hogy a doki tulajdonképpen egy portrét rajzol rólam, és az a vonal ott a bal szemöldököm, és abból nő ki a fülem, a fejem formája pedig leginkább egy nagyon keményre felfújt, pöttyös gumilabdára hasonlít, amin a pöttyök a problémás anyajegyeimet jelölik. Azt hiszem, ha megkérném, Máté már most meg tudna örvendeztetni egy ilyen színvonalú rajzzal. Nagyon ideges lettem, mert arra gondoltam, ha ez a hapsi így rajzol egy cerkával, akkor mit művelhet vajon egy szikével a kezében?!

A bizarr, Picasso ihlette mestermű elkészítése után az eltávolítás részleteiben mélyedtünk el (közben rendelületlenül rajzolt): a több, fájdalmas tűszúrással elérzéstelenített területen egy babérlevél alakú metszést tud végezni 1:3 arányban. Tehát az orromon lévő kb. 4 mm-es anyajegyből kapásból csinál egy 12 mm-es vágást, amelyet összezár - egy hosszú vonalat rajzolt-, majd összeölt - a hosszú vonalra 3-4 merőleges kis vonalka került; az ócskább rajzfilmekben így szokták ábrázolni a sebhelyes kalózokat. Mivel az anyajegyem a bőrszerkezet szempontjából igen rossz területen található, ezért lesz egy mély, kb. 12 mm-es heg az orromon, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy a varrat miatt az egyik orrcimpám feljebb lesz, mint a másik!!!! És ezt demonstrálta is a doki a saját szaglószervén oly módon, hogy felnyomta az egyik orrcimpáját, aminek következtében hirtelen egy aszimmetrikus malacarc nézett vissza rám. A sebgyógyulás kb. 14 napot vesz igénybe, amely idő alatt hajat és arcot nem moshatok, tekintve, hogy akkora kötésem lesz, mintha minimum egy teljes orrműtéten estem volna át. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek kínomban, csak abban voltam egyre biztosabb, hogy az ott az orromon nem is bibírcsók, hanem szexepil. Mondtam a dokinak, hogy akkor én ezt itt most átgondolnám, és különben is meg kell néznem a naptáromban, hogy mikor érek rá, mert a hónap végén üzleti ügyből kifolyólag elutazom, és valahogy nem vágyom arra, hogy kiskosztümben és véráztatta, teniszlabda nagyságú gézpamaccsal az orromon ücsörögjek a nemzetközi konferencián.

Mielőtt még hazamentem volna, „ha már egyszer itt vagyok” alapon beugrottam a menő bőrgyógyászhoz is. Szörnyen rossz bőröm van, gyakorlatilag még a Sensitive tusfürdő „sensitive” összetevőjére is allergiás vagyok, és függetlenül attól, hogy mit eszem, mit iszom, mivel kenem magam, időnként elburjánzanak a nem túl feltünő, de nagyon zavaró kis piros ragyák a mellkasomon. A nagy szaktekintélynek örvendő bőrgyogyi-doki – ellentétben kollégájával – még szimpatikus is, egyetlen szépséghibája az alighanem enyhén nárcisztikus jelleme – legalábbis erre merek következtetni az asztalán elhelyezett, gondosan bekeretezett önarcképe alapján. De mit számít ez, ha egy pillantásból diagnosztizálni tudta bőrproblémám okát: férfi vagyok. Na jó, nem egészen így mondta, de a lényeg, hogy a szervezetemben lévő kicsit magasabb tesztoszteronszint okozza a kis ragyákat. (Na ugye, nem hiába akarok én nagyobb melleket!) Ez azonban nem probléma, mert van egy hatásosnak nevezhető, belsőleg-külsőleg alkalmazandó terápia, amely megoldást nyújthat problémámra. Ihaj-csuhaj, már megérte eljönni, gondoltam én, ám ekkor a doki felhívta a figyelmemet néhány fontos szempontra (azonkívül, hogy a szernek hónapokon át tartó magzatkárosító hatása van, és ez nem is olyan vicces):

1.) Minden reggel és minden este kenjem be először a spéci alkohollal, majd a spéci kenőccsel a bőrömet. – Ja! Ez abszolút kivitelezhető reggelente, amikor fogmosás közben, bugyiban hajkurászom a pucéran rohangáló, fütyigitározó gyereket, hogy öltözzön már fel, mert elkés(t)ünk.

2.) A kezelés mellékhatásaként kiszáradhat a bőröm. – Gondoltam, ezzel még tudnék élni, a doki fel is írt rá egy jó kis krémet, de otthon döbbenten láttam a recepten, hogy nem egyszerűen testápolónak,  hanem zsírozónak hívják a cuccot, így gyanítom, hogy elsőre kissé alulbecsültem a várható bőrszárazság mértékét.

3.) A doki közölte, hogy ha a bőröm nem is, az ajkaim biztos, hogy kirepedeznek majd a szárazságtól. – De persze erre kaptam egy másik zsírozót.

Mivel a gyógyszernek egyetlen előnyös (például mellnövesztő) mellékhatása sincs, tulajdonképpen egyetlen szimpatikus okot sem látok a terápia igénybevételére, pláne azok után, hogy kiderült, nem is biztos, hogy teljesen el fognak múlni a panaszaim; lehet, hogy 3 évig, de az is lehet, hogy csak 1 hónapig leszek ragyamentes, és amint jelentkeznek a tünetek, mindig újra el kell kezdenem szedni az orvosságot.

Konklúzió: egy kisebb vagyonért cserébe a menő, zöldövezeti magánklinika garantálja, hogy egy bazi nagy, maradandó heggel, aszimmetrikus orrcimpákkal, zsíros hajjal, vedlő (és ragyás) bőrrel, valamint véresre repedezett ajkakkal távozhatok a beavatkozások után.

Akkor én most miért is vacillálok?!

Reggel a fogorvosnál kezdtem. Mialatt a krémszínű bőrfotelban elterülve vártam a soromra, fültanúja lettem a mindent-a-páciensért programmal beoltott recepciós mézes-mázas, cukorszirupos telefonbeszélgetésének:

- … Klára vagyok, üdvözlöööm!

- …

- Üdvözlöm, Ilonaaa, mikor szeretne jönniiii?

- ...

- Érteeem. A doktor úr nagyon elfoglalt, mára már sajnos nincs szabad időpont hozzááá. Esetleg ajánlhatok Önnek valaki mást, Ilonaaa?

- …

- Ááá, a kisfiának, érteeem.  És Ilona, a kisfia fogával mi a problémaaa?

- …

- Érteeeem. Hány éves a kisfia, Ilonaaa?

- …

-Á, 38…. Érteeem…

Jó, most mit izélek. Elvégre épp ma jelentettem be Mátét a dokihoz…

Hétvégén ellátogattunk a Vidámparkba. Jelentem, a Vidámpark a depresszió melegágya.

Egy idő után már perverz élvezettel figyeltem a különböző korú és nemű, ámde egyformán életunt, frusztrált, öngyilkosság szélén álló jegyszedőket/ügyelőket, ugyanis annyira, de annyira abszurd volt látni őket a VIDÁMparkban. OK, én nem várom el, hogy térdüket verdesve, hahotázva pattanjanak fel a Mesevonatra minden 10. percben, 8 órán keresztül. Elismerem, hogy szörnyen unalmas lehet naponta kb. 88x meghallgatni Kukorica János történetét,  és megértem, ha arra gondolnak, hogy bárcsak Iluska sodrófával ütötte volna agyon János Vitézt, amikor az a térdkalácsait stírölte mosás közben. Azt is belátom, hogy a Tűzoltójáték vagy az autós körhinta legfeljebb az első két alkalommal izgalmas, és kizárólag 3-8 éves kor között…

Na de akkor is - kicsit több lelkesedést és örömködést vártam volna el a Vidámparki dolgozóktól, látva a sok cuki, lelkes gyereket, de aztán rájöttem, efféle animáció nem jár az összesen 13.000 forintos belépőhöz, így már azért hálát éreztem, hogy a depis ügyelő nem vetette magát a Kukomotív elé.

Máté mindebből természetesen semmit sem vett észre, és a kezdetben jelentkező félelmét fokozatosan leküzdve egyre felszabadultabban élvezte a lepukkant, gyanúsan zörgő, itt-ott beázott, itt-ott lepattogzott játékokat. Se a Férj, se én nem éreztünk leküzdhetetlen vágyat arra, hogy felüljünk a T-Rex-re, vagy a Túlvilág Kapujára, mert már a bizonytalanul mozgó, nyikorgó, toldozott-foltozott Óriáskerék is a megfelelő szintre emelte adrenalinunkat.

Egyébként pedig sajnálattal konstatáltam, hogy gyermekkorom kedvence, a Mesecsónak már közel sem akkora buli így 35 felé, mint amilyennek anno találtam; a farkas helyében például én is megettem volna Piroska rémronda nagymamáját. És tudom, tudom… esélyegyenlőség meg ilyenek… de azért egy kicsit zavart a csonkolt kezű Maugli is…

Előre szólok, hogy most nem leszek se humánus, se toleráns, tehát azok, akik érzékenyek erre a területre, inkább ugorjanak egy másik bejegyzésre. De ki kell írnom magamból…

Eladtam Máté sosem használt cipőcskéjét, ezért tegnap bementem az egyik postára, hogy  feladjam a csomagot. Ahogy beléptem, émelyítő bűz fogadott, komolyan mondom, ilyet én még nem éreztem, a júliusi kánikulában beszerzett, és azóta gyilkos erejűre nevelgetett izzadtságszag keveredett a félreismerhetetlen, édeskés hajléktalanszaggal. Na jó, nem írok rá további jelzőket, mert itt helyben lehányom a klaviatúrát - a lényeg, hogy tényleg iszonyú büdös volt. No de mitől, sőt méginkább: kitől?! Mélységes megvetéssel és undorral az arcomon körülnéztem, kb. úgy, mint ahogyan a buszon szokás egy alattomos fingás után, egyértelműen demonstrálandó, hogy "nem én vagyok a ludas".

Hamar felfedeztem a postai bűzbombát:  a kb. 50 éves(nek kinéző) biztonsági őr ott állt, sőt nem egyszerűen állt, hanem „kiakirály” tekintettel a szemében, kifejezetten flegmán tehénkedett a postabolt párkányára, mind a 200 kg-jával, mellkasig felhúzott nadrágban. „Dzsigolóságát” tovább hangsúlyozta bal keze, amely nem a zsebében, hanem konkrétan a nadrágjában pihent, valószínűleg így próbált némi figyelmet kierőszakolni a hasa alatt megbújó, alighanem jobb napokat is látott nemi szervére. Hájas és borotválatlan, leginkább egy varacskos disznóra emlékeztető arcának látványát tovább súlyosbította a bal fülében csüngő ordenáré karika fülbevaló. De mindez persze tolerálható lett volna, ha a fickó nem lett volna ilyen elviselhetetlenül BÜDÖS.

Beálltam a sorba, közben agykontrollos háromujj-technikával próbáltam leküzdeni a hányingert; utólag úgy gondolom, naiv voltam, és inkább az orromat kellett volna befogni nem három, hanem mind a tíz ujjammal. Ez a gusztustalan szörny ugyanis hirtelen ott termett a mögöttem álló nő mellett (utóbb kiderült, ismerték egymást), és abszolút figyelmen kívül hagyva az intim szférámat egyre jobban belemászott a hátamba, én pedig egyre jobban próbáltam távolodni tőle,  így mire sorra kerültem, már szinte rátapadtam a postáskisasszonytól elválasztó plexiüvegre. Kétségbeesett, „csináldmárgyorsan” pillantásokat lövelltem a hölgy felé, miközben döbbenten hallgattam a bűzkirály évődését a mögöttem álló nővel, aminek az volt a lényege, hogy a pasas mondott valamit a nőci seggére, amitől ő bepöccent. Annyira bizarr volt az egész: itt ez a förtelmesen igénytelen és visszataszító ducifütyi, aki minimum Brad Pittnek képzelni magát, és megjegyzéseket tesz másnak a fenekére, miközben ő nyilvánvalóan megmosni sem tudja a sajátját.

Hazafelé azon gondolkodtam, hogy hogy a fenébe vehették fel ezt az alakot, valahogy nehéz elképzelnem, ahogy bevontatja 200 kilóját teljes bűzfelszerelésben az állásinterjúra, mire felcsillan a HR-es szeme, hogy „igen, ő az, megtaláltam”! Bár az is igaz, hogy egy hirtelen támadás esetén biztonsági őrünk bárkit könnyedén lefegyverezhet egy mozdulattal - egyebet sem kell tennie, mint felemelnie a karját…

Azt hiszem, Máté eltörte az egyik porcot a fülemben (írhatnám azt, hogy „fülporcomat”, de annyira hülyén hangzik). Tegnap ugyanis bújócskáztunk, és amikor megtalált a kanapé mögött kuporogva, annyira megörült, hogy Pókember gyorsaságával mászott fel a fejemre. Néha szoktam sportolni, de a fülemre viszonylag ritkán gyúrok. Így eshetett meg, hogy a fülem nem bírta el Máté 13 kilóját, és szó szerint összeroppant a súly alatt. Ha hozzáérek, még mindig fáj, ezért gondolom, hogy nem egyszerűen csak fülporc-nyomódásom, hanem konkrétan fülporc-törésem van.

Nálunk bevett dolog, hogy távoli ismerőseinkre, ill. rendszeresen látott idegenekre különböző jelzőket aggatunk, és azon nevezzük őket, amikor beszélünk róluk. Például: „Láttad a Szőkéék új autóját?” Vagy: „A Zsíroshajú ma nem jött?” Vagy: „Szerintem a Kutyásék elköltöztek.”

Namármost. Kicsit aggódom, hogy ezzel mások is így vannak, és legközelebb, amikor befutok az ovis szülőire, összesúgnak a jelenlévők a hátam mögött. Például így: „Na, megjött a Karfiolfülű is."